A JESZ nagyjából kétévente hirdet tagfelvételt első és másod éves PTE hallgatók számára, akik színészi ambíciókkal rendelkeznek. Az új tagok a csapatépítő és mesterségbeli tréningek elvégzése után bemutatkozó előadással készülnek. Ha visszatekintünk, legutóbb 2016-ban Mikuli János rendezésében láthattuk a pajzán és szerelmes népi történetekből összeállított Örömöcskék, vétkecskék c. tanulmány előadást, 2013 végén A halálra táncoltatott lányt (Csoóri Sándor balladája alapján), 2009-ben a Kettecsként. 2011-benTóth András Ernő rendezte a „nincs rád szükség” c. darabot, mely magyar költők versei alapján készült. 2018-ban újra bővült a JESZ társulata, és a 11 új tag néhány rutinosabb egyetemista társsal együtt nekikezdett az első próbafolyamatnak. Vezetőjüket, Zakariás Mátét kérdeztem.
 
-Régóta a JESZ tajga vagy, eddig 18 darabban szerepeltél. A színészi munka mellett rendezőként is kipróbálhattad magad, ez már 5. darab, amit színpadra állítasz. Mennyiben más ez a helyzet, hogy zömmel újoncokból álló csapattal kell dolgoznod?
-A korábbi rendezéseim során is voltak mindig új emberek, de megvolt a régi, rutinos színészekből álló mag, akikre nagyban lehetett számítani. A kávéházban profi színészek is játszanak, az is nagy húzóerő. A mostani bemutatkozó előadásra is úgy készülünk, hogy vannak a csapatban, akikkel már dolgoztam együtt a JESZ-ben, ez megkönnyíti a dolgomat. A nehézség az egyetemi színházi létben az, hogy itt vannak ezek tehetséges fiatalok, de az egyetemi éveik elején nagyon sok fronton helyt kell állniuk, és nem könnyű mindenhol megfelelni.   A tanulás és a munka mellett ott van bennük az önkifejezés igénye, ezért vannak itt a színházban. Ugyanakkor, egy színpadi produkció létrehozása komoly erőfeszítést és maximális koncentráltságot igényel. Ebbe bele kell szokniuk. Szerencsére van már némi rutinom és jobban tudom, érzem, mi az a szint, ami elvárható adott keretek között, és hogyan tudom őket a fejlődésben minél jobban segíteni. Az elsődleges cél az, hogy próbáljanak meg egyre inkább színházilag gondolkodni. Most olyan „feladatot” kapnak, amely ideális a bemutatkozásra. Ez a munka részemről nagy rugalmasságot kíván, ezért volt nagyon hasznos, hogy egy ponton András, a művészeti vezető is bekapcsolódott a próbákba. Több szem többet lát alapon hatékonyabban megy a munka, az ő meglátásai sokat segítettek.
-Ezúttal egy kortárs szerző novelláskötetét dolgoztátok fel. Miért esett éppen Cserna-Szabó András Pusziboltjára a választás? 
Néhány éve ajándékba kaptam ezt a kötetet, és nagyon szórakoztatónak találtam. Ezen túl, úgy gondoltam, hogy mind szerkezetét, mind nyelvezetét tekintve nagyon jól működne színpadon. A Puszibolt a novellái összefűződnek, akár regényként is olvashatók, de mindegyik történet önmagában is megállja a helyét. Miután mindenki elolvasta a kötetet, kiválasztott egy-két novellát, ami leginkább megragadta, illetve olyan karaktereket, amelyeket szívesen eljátszana. Ezek a történetek terjedelmüknél fogva is alkalmasak arra, hogy a szereplők a maguk kis sztoriját meg tudják fogalmazni, el tudják játszani. Nyilván nem tudtunk minden szálat kibontani, de az előadás szerkezetében és lehetőségeiben követi a kötetet. Az események helyszíne egy magyar kisváros, és ily módon leképezi egy mindenkori kisközösség mibenlétét és működését. Nem nagy hősökről van szó, hanem kis emberek nagy problémáiról, tulajdonképpen a lét metafizikai kérdéseiről. Például, hogy milyen súlya van az emberi tetteknek, hol van az egyén helye a közösségben és a világban, hol találjuk a boldogságot és mit okoz annak hiánya. S hogy a szóban forgó problémákra kínál-e valami megoldást a szöveg és az előadás? Talán leginkább a humor által.  A szereplők nagyon szókimondó, sokszor karikaturisztikus alakok, a történetek furcsaságba, néhol a groteszkba hajlanak. Ezzel együtt egyfajta költőiség is megjelenik, és a „kis boldogságok” kerülnek előtérbe. Remélem, hogy sikerül a nézőket kizökkenteni és megnevettetni!
 
Radnai Éva
2019. január 10.